Idézetek, versek röviden, de a kerámiával összefüggésben!

Bronzkor

Nézegetek egy  törött cserépdarabot, a régészek  azt mondják  legalább  ötezer éves.

ÖT- EZER ÉVES !!!?

Ötezer éves és emberi kéz alkotta!

Ötezer éve valaki fogott egy darab agyagot,  megformálta, kiszárította , kiégette, és

valamire használni kezdte.

Milyen emberek lehettek, és milyen tárgy darabja ez itt a kezemben?

Képzeletem máris szárnyalni kezd, - időutazás képzeletben- ötezer évvel vissza: nem nagy ügy!

Suhannak elöttem a századok

    A XX. Század csak egy két pukkanás , meg egy kis füst. Valószínűleg világháborúk mellett repültem el. Ennél a sebességnél  ebből csak ennyi észlelhető.

   Nagyobb sebbességre kapcsolok , hisz a kjépzeletnek semmi sem szabhat határt.

 Máris a középkornál  tartok , lassitok , várakat látok , lovas katonákat , háborút,,,- repülök tovább.

Ötletszerűen fékezem  időgépemet , ez itt IX,- VIII.- VII. század : Hullámzó tömegek mozognak ide-oda,  mindenütt vér és könny , ez a népvándorlás kora. Bíztatóan ránézek  Árpád vezérre és  száguldok tovább.

Egy üstökös vakít el hírtelen ,  lent csend van és béke , rámosolygok a kis Jézusra  , de mennem kell tovább, hisz még háromezer év van előttem.

Az ókor piramisainál  elidőzöm ,  tudom hogy  a fáraók  az utolsó névszerinti ismerőseim ,

További utamon  névtelen emberek  várnak.

Százszoros sebességre kapcsolok,  egy  villanás a vaskor  , aztán I. évezred , II. évezred, III. évezred,-- végállomás megérkeztem, ez itt a Bronzkor.

Újra megforgatom kezemben a kis cserépdarabot, keresem az alkotóját.

Áll az idő, tiszta a levegő, szikrázóan süt a nap, kristálytiszta folyók , patakok,

dús  mezők  és  méregzöld  erdők  árasztják magukból a nyugalmat.

És  embereket látok,  a természet gyermekeit . Táplálja őket a mező,  az erdő,  a föld ereje.

Béke van és csend . Ez kell az alkotáshoz , látom is hogy  formázzák két kezükkel az agyagedényeket ,  az egyiknek karcsú a teste , ég felé  nyúló idomokkal, ívben feszülő fülekkel,  van olyan edény  melynek lába van, mintha emberek állnának előttem  és mesélnének titkos mesét még régibb időkről.

Hasas edény a másik , ábrákkal,  jelekkel. Vagy nem jelek ezek? csak egyszerű díszek , hogy az edény szép legyen , hisz kell a szép , hisz a világ is szép!

És az edény falát mért csiszolgatják , fényesítgetik,  hogy jó legyen ránézni , hogy jó legyen megfogni, saját és mások gyönyörűségére?

És hogy jó legyen főzésre, tárolásra. És készítenek hordozható tűzhelyet is szépen kidíszítve, 

A kis gyermeknek csőrgőt , szépen csengőt, jó tapintásut..

És az eltávozottak  hamvaihoz is urnákat az örök léthez.

És  ötezer év után itt van a kezemben ez a cserép és szép és díszes és fényes és szépen csengő és jótapintású  és érzem benne több ezer év lehelletét.      (V.F.2005)

_{^{" Úgy nyílik karcsú karod ,  a válladtól a fürtödig,}}

_{^{mint antik kancsó két füle, ha könnyed ívben fölszökik."}}

                                                                                                     (Babits Mihály)

Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint király.         (Babits Mihály)

 

Tűz égeti a szerelmes szívét és az apró edényeket,

melyekből bort iszik az ember , meg a nagyobbakat is persze,

meg a díszeseket, amik arra hivatottak, hogy a szemet előbb

gyönyörködtessék, mint a torkot; tűz az egész élet, lassú és bölcs, és

 elfogy és ellobban és nyoma vész.

                                   Devecseri Gábor: Nesztór palotája (részlet)

 

 

 

 

 

Értő kezek feltárják egy napon

a föld mélyére süllyedt kincseket

s a néma ajku sír beszélni kezd:

elmondja milyen volt Csingisz, a nagy kán

ivópajtások közt, vagy hogyha asszony

feküdt ágyában; kardot, ijakat,

festményt, ruhát, butort és tálakat,

amit csak elnyelt , visszaád a föld.

Most még, amerre lépek, törmelék

fogad, kőmorzsa, összetört cserép.

Felveszek egy faragott darabot:

mintha koponyát tartanék, amelynek

vonalaiból, hajlásaiból

a képzelet megfesti azt az embert,

ki nyakán hordta ezt a koponyát.

Forgatom a rovátkás cserepet,

amit az esti fény pirosra fest

s egyszerre hallom:Csingisz kán hörög,

forró sugárban ugy lövell ki vére,

mint szökőkút. Egy asszony kuporog

az ágy sarkában, téboly ég szemében.

Királylány volt. Most megbosszulta végre

apja halálát, hősi népe vesztét:

legyőzte a kán győzhetetlen testét.

        Képes Géza: Csingisz kán városának romjainál

                                                       (részlet)